Fabu Zsolt horgászkalandjai.

Hónapról-hónapra egyre többen jelentkeznek weboldalunkon meghirdetett játékunkra. Nem is csoda, hiszen ismert magyar horgászoktól lehet tanulni, élvezetes horgászatokon lehet részt venni és 24 perc hírnév is kecsegteti a szerencsés nyerteseket. Márciusi díjazottunkkal ebben a hónapban csukaországba utaztunk, hogy bojlizhassunk… A dolog viszont csak első olvasatra tűnik furcsának.

Az elsősorban kapitális csukáiról híres Rinyaszentkirályi horgásztó, Nagyatád mellett, belső–Somogy déli részén található. A Rinyaszentkirály határában elterülő 70 hektáros erdő szigorúan védett terület,több rétisas pár otthona, akiket a forgatás ideje alatt több ízben is volt szerencsénk halászni látni, és nyomon követni, hogyan építik fészkeiket.  A környező erdők szarvasállománya is jelentős, amit a horgászok is megerősítenek. Nem ritka esemény, amikor a horgászatot egy, a tóhoz vonuló szarvas csapat teszi izgalmasabbá. A falu közelében a Lábodi-Rinya vizéből alakították ki azokat a halastavakat, melyeknek nem csak a hal de a madárvilága is rendkívül gazdag. Ezektől a  tavaktól délnyugatra található Rinyaszentkirály, amely másfél évszázada még nagyobb lélekszámú település volt, mint a mai térségi központ Nagyatád.

Nyertesünk: Fabu Zsolt és egy, a sok nádi ponty közül

Ezen a tavon abba a furcsa helyzetbe kerültünk, hogy nyertesünk: Fabu Zsolt jól ismeri  vizet, sokat horgászik rajta. Leginkább a kihívást jelentő nádas, úszózsombékos területre ül be saját maga készítette csónakjával és match botjával. Na igen…nem elég a kemény pálya, még a felszerelés sem az a tipikus nádi cucc.  Az eredmények viszont Zsoltot igazolják. Számtalan amur és ponty a bizonyítéka módszerének és saját maga készítette csalijainak sikerességére. Ezzel a felszereléssel rekordja pontyból már 12 kilogramm felett van, a bojlis módszerrel viszont még nem próbálkozott, így Réti Gábor próbálta a két nap alatt kellő képen felkészíteni arra a versenyre, amelyen Zsolt, kezdő bojlis horgászként fog elindulni.

A speciális csónak

Megérkezésünkkor Zsoltot hol máshol találtuk volna, mint csónakjában gubbasztva a nádas előtt. Épp karikába hajló vékony botjába kapaszkodott, próbálta távol tartani a zsombékoktól ellenfelét. A halak után itt nem a nád a legfőbb ellenfele a horgásznak. A víz leeresztésekor a nádak közötti zsombék szigetek is leereszkednek, feltöltéskor pedig felemelkednek. Normális vízállásnál, így a fenék és a zsombék alja között akár fél-egy méteres távolság is van, ahová nem csak a rinyaszentkirályi harcsák fekszenek be szívesen, de ide menekülnek a megakasztott pontyok és amurok is. Nem csoda hogy legtöbben kerülik ezt a területet. Nagy a rizikó és nagy a halvesztés esélye. A kényelmes horgász pedig lusta egy nap, akár 7-8 alkalommal újra elkészíteni egy-egy szereléket. Zsolt mostani, 3-4 kiló közötti töves ideiglenesen- egy fénykép erejéig- most a vesztesek táborát erősítette. A nap mérlege azonban így is 5:1 oda…

A még hideg vízben az etetést főleg stic-mix-ek segítségével végezték az etetést

Fotózás közben megérkezett Gábor és barátja Göbi, akik a horgászhely szemrevételezése után felállították táborukat, összeállították felszerelésüket, és várták Zsoltot, hogy elkezdődhessen az oktatás, valamint a horgászat.

Hal nélkül azonban addig se maradtunk, mert a szomszédban horgászó fiatal sporttárs egy szép 10 feletti tükörpontyot fárasztott, majd szákolt meg sikeresen. Pár hellyel feljebb pedig egy kedves házaspár:- akik minden évben rendszeresen több alkalommal is horgásznak itt, első látásra furcsa helyről, a parttól mindössze 20 méterről fogták a kisebb nagyobb pontyokat, köztük azért néhány igazán szép példányt is. És mindezt érzékeny feeder botokkal.

Mivel Zsolt a nádban fűzött kukoricával horgászik, lebegtet és előszeretettel alkalmaz különféle aromákat sok közös pontot találtak Gáborral a kétfajta módszerben. Az etetési, csalizási tanácsokat, valamint a szóba jöhető végszerelékek elkészítését gondos odafigyeléssel hallgatta végig, bár fél szemmel már a srácok által korábban letett bóják környékét nézte. A soknak nem nevezhető etetés ellenére a fehér rudak ide-oda dőltek, ami az etetésen lévő pontyok ottlétét mutatta.

De nem csak  ők jelezték ezt, hanem az elektromos kapásjelző is. Zsolt matchbothoz szokott kezében- elmondása szerint is -furán állt a bojlis pálca. Nem is igazán érezte a hal méretét, ami főleg a közte és a horgon védekező ponty közötti távolságból adódott. Először még viccesen meg is jegyezte, hogy biztos egy frissen telepített áruházi példány kívánta meg a hóembert. Csak amikor  közvetlen a part előtt, néhány méteres pórázon korzózott a hal, akkor láttuk, hogy közel lesz a 9-10 kilóhoz. És persze az igazi ribillió, csapkodás, fröcskölés is ekkor indult be igazán, mert a még bojlis módszerben rutintalan horgász nem hagyta a nyílt vízen kifáradni a halat. A gyors kipumpálás pedig fel alá járkálást, fákon és bokrokon átmászást és botok alatt átbújást jelentett a parton, mert a ponty ott tombolta ki magát.

Ennyi azonban belefér, mondhatni olcsó tanulópénz volt ez, mert a fárasztás vége a bemutatott talajgyakorlatok ellenére sikeres szákolás lett. A következő halnál már sokkal simábban ment minden, bár a ponty is elmaradt méretben a korábbitól. Ennek ellenére Zsolt ugyanolyan örömmel tartotta a fényképezőgép elé, mintha egy 16-os amur lenne a zsombékok közül. A hóember-ami külön Zsolt kérésére került felcsalizásra, és be is vált- harmadjára is megtetszett a pontyoknak, bár Zsoltot kicsit noszogatni kellett, hogy márpedig igenis neki kell megfogni a halat, mert ő a nyertes. Kérette magát egy darabig, hogy a mesterek is fogjanak, de a többség akarata szent, és végül triplázott első bojlis pecáján.

Este vaddisznó sültre és gombás dámvad pörköltre volt hivatalos az egész társaság. Már megint enni kellett…A horgászatot így rövid időre szüneteltettük. Azaz csak a srácok, mert míg vendéglátóink a tálaláshoz készültek, addig én állandó társamat: 390-es feeder botomat vettem elő. Két szem tigrismogyorót meglebegtetve csaliztam, és a helyi erők tanácsait követve próbáltam a rendelkezésemre álló rövid időt kihasználni. A szívélyes segítségnek köszönhetően pár perc után már fárasztottam is a többiek által csak „ Jó nagy törpeharcsának” titulált valamit. Kiélvezve a fárasztás minden percét- talán az indokoltnál lazább fékkel is- Gábor segítségével emeltük ki a 7-esnek saccolt tőpontyot.

Másnap reggel fordult a kocka, és Zsolt vitte a bojlist az erdőbe. Követtük őket mi is  a nádba, ahol Zsolt egyedi módon horgászik pontyra, amurra. A feltolós úszós módszer nála korán sem hagyományos. A sztenderd módi helyett, itt az úszó fekszik  a vízen és kapáskor először remeg, majd feláll és végül elmerül. Zsolt állítása szerint már az úszó remegésének mértékéből plusz-mínusz 1-1,5 kilogrammra meg tudja állapítani az etetésen lévő ponty nagyságát. Ezen a délelőttön azonban túl sok saccolni valója nem akadt, mert az időjárásjelentés jelezte hidegfrontot megérezhették a halak. Még csak jelét se láttuk annak, hogy az etetés környékén tartózkodnának. Se egy fordulás, se egy szétnyíló nád pár. Semmi. Csak a szél, és a zsombékok tövében fröcskölő, nászra készülő kárászok kötötték le figyelmünket. Pedig csöndben voltunk, figyeltünk, hogy feleslegesen ne csapjuk zajt.

A mundér becsületén végül nem esett szégyenfolt, mert egy retúr pontyocska a segítségünkre sietett, és felvette a Zsolt készítette mézes kukoricát. Gábor, aki jóval termetesebb halak fárasztásához szokott, nem sok esélyt adott aznap egy szem halunknak. Ha nem kértük volna a felvétel kedvéért egy kis „táncoltatásra” talán a finomszerelékes versenyeken oly megszokott röptetésben is gyönyörködhettünk volna.  A délelőtt folyamán több kapása már nem volt se Gábornak, se Zsoltnak.

Táborbontás és egy újabb felejthetetlen rinyaszentkirályi ebéd után intéztünk viszontlátást egymás felé, hiszen hamarosan újabb próbát teszünk a nádban, mert néhány jó helyet már én is kiszemeltem magamnak…

Addig is görbüljön a bot és füstöljön a fék!